|
Az öreg Tűzmester már nagyon belefáradt a mesterségébe, s újabban egy nyugodt pillanata sem volt. Pedig hajlott korára, hosszú, vég nélküli fáradozására igazán tekintettel lehettek volna, de nem! Még álmából is felébresztették! Ilyenkor vállára tette apró kis fadobozát, amelyben a boldogságszóróit és tűzcsiholó szerszámát tartotta, és már ki is suhant az erdő legmagasabb fájának lombjai között megbújó aprócska házának ablakán. Volt, hogy napokon, éjszakákon át repkedett, mert mindig voltak a földteke két oldalán olyanok, akik a boldogság felszikrázó pillanatait akarták újra és újra átélni. Az emberek telhetetlensége néha dühbe hozta: azt elfogadta, hogy a boldogság utáni vágyakozás vele születik az emberekkel, szerinte nem is ezzel volt a baj, inkább azzal, hogy a saját bizonytalanságuktól, az élet váratlan kihívásaitól való félelmeiktől úgy akartak megszabadulni, hogy a felszikrázó pillanatokban keresték a tartós boldogságot. Balgaságukat ennyi idő alatt sem volt képes megérteni. „Miért vágyakoznak folyamatosan egy olyan dolog után, amit lehetetlenség egyfolytában birtokolni?” – dohogott magában nemegyszer. A másik, ami miatt örökösen méltatlankodott, hogy úgy teltek el évezredek, hogy az emberek mind a mai napig nem jöttek rá arra, hogy habár a csillagszóró pillanatok hamar kihunynak az életükben, az érzést jobban meg kellene becsülniük. Őrizgetni, dédelgetni kellene továbbra is a szívükben, aztán ha ínségesebb napok köszöntenek be, ezekből az emlékekből újra feléleszthetnék a bennük hamvadó tüzet. Az is jó lenne, ha tudnák, hogy nem ez az egyetlen megoldás a boldogság megélésére. Egyáltalán, mi az a boldogság? Létezik ilyen? Ha igen, akkor miből tevődik össze? Ezen igazából még maga sem gondolkodott el komolyabban. Mikor is lett volna rá ideje? Mióta az eszét tudja, csak a hivatásának élt. Nagyon szerette, főleg azokat a pillanatokat, amikor a tűzcsiholó első kipattanó szikrája izzásba hozta a boldogságszórókon keresztül az emberi szíveket. Ilyenkor hatalmas büszkeség töltötte el, akaratlanul is felmérte munkája fontosságát, és az a biztos tudat járta át, hogy nélkülözhetetlen. Egy idő után azonban kezdett elege lenni a gyors sikerekből: többre vágyott. Bölcsességénél fogva hamar rájött, hogy egyedül az elégedettség képes tartós örömöt hozni az emberek életébe. „Elégedettség, igen, ez a varázsszó!” De hogyan tanítsa meg ezt az embereknek, amikor ő csak egy egyszerű Tűzmester? Gyomra összeszorul, amint arra gondol, hogy az ő felvillanó boldogságszikrái a legtöbb esetben ugyanolyan hamar kihunynak az emberek életében, mint a karácsonyfa ágain égő csillagszórók fényei, nem hagyva maguk után mást, csak az elégett magnéziumpor fojtogató füstjének illatát. „Vajon az én munkám is füstté válik? Vagy mégis van értelme?” – tanácstalankodik magában. Gyorsan elhessegeti magától a rossz érzéseket. „Talán azért látom ilyen szomorúnak a dolgokat, mert elfáradtam és megöregedtem. De ha kaphatnék magam mellé egy ifjú segédet, annak bizony nagyon örülnék! Hamarosan utána is járok a hivatalban!” Bár az ötlet felvillanyozza, nem sokáig foglalkozik vele – valami fontosabb dolgon töpreng napok óta. Segéd ide vagy oda, tudja, hogy nem ez a legfőbb gondja. Szeretne utánajárni valaminek. Az ötlet lassan körvonalazódik benne, majd miután mindent megfontolt, mérlegelt, a végső döntést is meghozza. Faládikáját visszahelyezi a polcra, ablakán a függönyt behúzza, kulcsra zárt ajtajára pedig kiakaszt egy táblát: Világkörüli útra mentem! Vesz egy mély lélegzetet, majd boldog mosollyal az arcán elsuhan a légben. Átrepül csodás tájakon, hatalmas vizek, napszínű sivatagi dűnék, datolyapálmákkal körülölelt oázisok, égig érő hegyek, mély lombú esőerdők, csodálatos hó- és jégmezők felett. Időnként megpihen, benéz kunyhókba, vessző- és téglaházakba, felhőkarcolókba, palotákba, meglátogat óvodákat, iskolákat, kórházakat, számtalan munkahelyet és sok más olyan épületet, parkot, kiránduló- és üdülőhelyet, ahol az emberek megfordulnak. Mindent alaposan megfigyel, gondosan ügyelve arra, hogy a lehető legpontosabb kép alakuljon ki benne a látottakról, mert tudja, hogy az emberek viselkedésének helyes megítéléséhez ez elengedhetetlen. Már az indulása előtt elhatározta, hogy utazása egészen addig fog tartani, amíg arra a kérdésére, hogy „Mit jelent elégedettnek lenni és mit kell tenni ezért?” a választ meg nem kapja. Szerencsére nem hiába élt meg ilyen szép hosszú kort a mi Tűzmesterünk: hatalmas élettapasztalattal rendelkezik, ebből adódóan rövid idő alatt átlátja a helyzetet, és ha a teljes válaszra rálelnie nem is sikerül, érzi, hogy a benyomások és élmények, melyeket világkörüli utazása során szerez, hatékonyabbá és egyszerűbbé teszik majd a munkáját a jövőben. Hazatérése épp oly észrevétlenül történik, mint távozása: lehuppan a háza előtt levő kispadra, fáradt végtagjait jólesően kinyújtóztatja, karjait a feje mögött összekulcsolja és boldogan tekint szét az ismerős tájon. Örül, hogy újra itthon lehet. Régen volt ilyen békés, ilyen elégedett, s most azért érez így, mert rájött, hogy a legtöbbet ő tanulta ez alatt az út alatt. Megtanulta, hogy a boldogság nagyon összetett dolog. Lehetnek benne csillagszóró pillanatok, mert az ember életéhez ugyanúgy hozzátartoznak ezek az önkívületi állapotok, mint ahogy a visszafogott, szelíd örömök. Az adok-kapok szeretet megélése; az emberi méltóság tisztelete; a tisztesség, mely belső erőnk lényege; a türelem, mely megtanítja tisztelni az időt és elfogadni a sors akaratát mind-mind elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember a tartós boldogságra – melyet elégedettségnek neveznek – ráleljen. Azt is megtanulta, hogy a családhoz való tartozás, a hit, a jó célok mellett való kiállás olyan belső biztonságot és erőt ad az embernek, amely segít megküzdeni az élet váratlan eseményeivel. Útja során arra is felfigyelt, hogy ahhoz, hogy valaki elégedett, vagyis boldog életet éljen, saját magának is tennie kell. Az emberek életébe betekintve látta, hogy azok voltak a legboldogabbak, akik nem rohanták végig az életüket, hanem időt adtak maguknak, hogy az apró, jelentéktelennek tűnő pillanatokat ugyanúgy kiélvezzék, mint a csillagszóró pillanatokat, függetlenül attól, hogy szegénységben vagy gazdagságban éltek-e. Tűnődését befejezve feláll a padról, bemegy a házba, vállára veszi apró kis fadobozát, majd régi jó szokását megőrizve kisuhan az ablakon. De most nem zúgolódik, mint régen: megértette, hogy ha hívják, neki mennie kell, elvégre ez a mestersége. „Aki csillagszóró pillanatra vágyik és meg kell kapnia, az kapja meg, rajtam ne múljon!” – nyugtázza magában derűsen. Világkörüli útja során azonban azt is megértette, hogy aki igazán tartós boldogságra vágyik és tesz is érte, előbb vagy utóbb rátalál a hozzávezető útra.
|
|
|
Az első kis történetnek ezt a címet adnám: A vidéki nagymama meglátogatja a Budapesten élő unokáját. Egyik este, amíg a szülők túlóráznak, üldögélünk a vacsoraasztalnál, és kisebbik unokámmal beszélgetünk a napunkról, amely elég eseménydúsra sikeredett, és megvallom őszintén, kicsit el is fáradtam, ezért szeretnék minél előbb túllenni az esti teendőkön. A vacsora befejeztével diplomatikusan felvázolom a lefekvés előtti lehetőségeket: – Ha fürödni szeretnél, akkor kevesebb idő marad a mesélésre, de ha a tusolást választod, akkor sokkal több mesét tudok neked felolvasni. Áron eltöpreng a lehetőségeken, kicsit hezitál, majd így szól: - Hát…, szerintem inkább fürödni szeretnék, és sok mesét kérek. Mélyet sóhajtok, és sorsomba beletörődve elkezdem leszedni az asztalt. Mielőtt kivinném a terítéket a konyhába, ő egy jelentőségteljes pillantással még végigmér és nyomatékosan közli velem: – Kati mama, itt nem úgy mondják, hogy tusolni, hanem úgy, hogy zuhanyozni! A második kis sztorihoz a jól ismert közmondást, miszerint „néma gyereknek az anyja sem érti a szavát”, a következőképpen módosítanám: A gyereknek nem biztos, hogy a nagyanyja megérti a szavát. A nyári szünetben a nálam eltöltött idő alatt különös félreértésbe keveredtünk Áronnal. Azon a héten kétszer is kért rántottát, majd mindkét alkalommal pár falat után eltolta a tányért, és közölte velem, hogy ezt ő nem szereti. Kezét tehetetlenül széttárva bizonygatta, hogy „ez nem rántotta”. Egy pillanatra megingott a hitem a főzési tudományomban. „Ejha, már a rántotta sem a régi!” – futott át az agyamon, de aztán elővettem a meggyőzőképességemet,sajnos kevés sikerrel, mert ő továbbra is kitartott álláspontja mellett. Harmadik nap ebédre paradicsomszószt és krumplit rendelt, újfent rántottával. Na, akkor már kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás. Tekintélyemet megőrzendő, tényként közöltem vele, hogy rendben, de rántott hússal lesz! Láttam a csalódottságot az arcán, valamit még motyogott is játék közben, én pedig eközben rendíthetetlenül paníroztam a húst. Az ismerős zajokat meghallva otthagyta a játékait, és a konyhapulthoz szaladt. Fülig ért a szája és szinte ugrált örömében: „Na látod, Kati mama, ez a rántotta!” Azóta azt is megtanultam, hogy a „Kati mama, süssél csontot!” felszólítást sem szabad szó szerint értenem, mert ez az ő nyelvezetében ropogósra sütött csirkecombot jelent. Mindkét unokám ahhoz, hogy kiapadhatatlan tudásszomját csillapítsa, kérdések végeláthatatlan sorával és a következtetések feltétlen levonásával ostromolja a környezetét, többek között engem is. Ember legyen a talpán, aki mindig minden pillanatban helyt tud állni. Mivel Mózes a rangidős a két unokatestvér közül, ezért a vele megélt dolgok kicsit jobban megizzasztanak. Közös történetünk tavasszal kezdődött, amikor egy vírusos megbetegedés után még pár napig nem ment óvodába, hogy jobban megerősödjön. A nálam alvós „mama-nap” után még egy napot együtt töltöttünk, hogy anya tudjon dolgozni. Gyönyörűen sütött a nap, így délelőtt kibuszoztunk a Csónakázótóhoz hattyúkat, kacsákat etetni. Akár haza is sétálhattunk volna, de unokám imád buszozni, így a hazafelé utat is azzal terveztük. Igen ám, de elfogyott a buszjegyem! Egy útba eső zöldség- gyümölcsösnél elvásároltuk majdnem az összes készpénzemet, épp csak annyi apró maradt a pénztárcámban, hogy a visszaútra egy jegyet vegyek. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha az újságos pavilonból kilépve unokámnak meg nem akad a tekintete egy nem éppen minőségi kisautón. Hiába volt minden észérv – hogy otthon ennél sokkal szebbek és jobbak vannak neki –, ő kitartóan könyörgött. Pár perc után megelégeltem a dolgot, és egy hirtelen ötlettől vezérelve kitártam pénztárcám rekeszeit, mintegy bizonyítva, hogy valóban üres, majd az alábbi kommentet fűztem hozzá: – Látod? Nincs egy fillérem sem. Olyan szegény vagyok, mint a templom egere! Mózes szeme kikerekedett, a hang a torkán akadt, s ismervén őt, ez bizony nem sűrűn fordul elő vele. Majd egy szó nélkül megfogta a kezemet, és elgondolkozva baktatott mellettem a buszmegálló felé. Ahogy odaértünk, mély levegőt vett és megkérdezte: – Mama, mi az, hogy templom egere? Hirtelen beugrott lányunokám régi kedvenc meséje, „A városi és a falusi egér” története. A két egér megélhetési lehetőségei közötti különbségen keresztül próbáltam eljutni a templom egerének szegénységéhez. Mózes hitetlenkedve fogadta az új információt, miszerint a templom egerének bizony nincs mit ennie. Otthon elővettem a régi mesekönyvet, és elolvastam neki a történetet, gondolván, hogy ez majd eltereli a problémáról a figyelmét, de tévedtem. Őt továbbra is aggasztotta a templom egerének súlyos anyagi helyzete. A jobb meggyőzés érdekében latba vetettem minden képességemet, majd hirtelen kigyúlt a fény az agyamban, felvillanyozódva közöltem vele, hogy az Úr házában nem esznek, és nem tartanak semmilyen ennivalót az emberek, és mivel az egér soha nem talál ott semmi maradékot, előbb-utóbb továbbáll. Szerencsére elérkezett a délutáni alvás ideje, és ébredés után úgy tűnt, az egész feledésbe ment. Mózest azonban továbbra is foglalkoztathatta a dolog, mert a heti aktuális „mama-napokon” így vagy úgy, de ez a kérdés időről időre napirendre került. Mígnem, úgy két hónap múlva, unokám az esti beszélgetésünk zárásaként közölte velem: – Mama! Egyáltalán nem olyan szegény a templom egere, mert… – itt izgatottan nyelt egyet és egy szuszra kimondta – ott, ahova az apával járunk misére, mindig van ostya és a gyerekeknek pufi! Annak ellenére, hogy hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a kitörni készülő nevetésemet elrejtsem, mégis megkönnyebbültem, mert úgy éreztem, unokámnak sikerült a végső következtetést levonnia, és a templom egerével kapcsolatos mélységes együttérzése tovább már nem nyomasztja. Azonban ami ezután következett, arra még én sem számítottam. A nyári szünet elteltével – az első óvodai napon – hazafelé jövet bementünk egy élelmiszerboltba pár dolgot venni a vacsorához. Otthon elkezdem kipakolni a pultra a megvásárolt termékeket, unokám pedig áll mellettem és részvéttel a hangjában megszólal: – Tudod, Mama, te nem vagy olyan, mint anya és apa… – Miért, ők milyenek? – Hát, tudod, mire gondolok… – Nem, nem tudom, Mózika! –Hát…– kezeivel erősen gesztikulálva, mély sóhajok közepette, szemét a hűtőn tartva, mint aki legszívesebben oda is benézne, végre kinyögi – ők mindig sokat vásárolnak. – Aha! – esik le a tantusz végre. – Te most arra gondolsz, hogy én olyan szegény vagyok, mint a templom egere? – Igen, Mama, arra! – néz rám továbbra is együtt érzően.
Mielőtt unokám eme aggodalmának mások előtt is is hangot adna, előrebocsátanám, ismerem a mondást, miszerint: „az írók szegénynek születnek és szegényen is halnak meg”, de azért nem olyan rossz a helyzet! |
|
[1] Lásd http://hvg.hu/tudomany/20110201_mero_laszlo_hat_alap_erzelem |
||
Az egyre terjedő szleng és a trágár beszéd silánnyá teszi és bemocskolja mind az édesanya-nyelvet, melyet az édesanyjától tanul meg a gyermek, mind az édes anyanyelvet, melyet évszázadokon át ápoltak, őriztek a nemzet nagyságai: írók, költők, művészek és államférfiak. Aranyosi Ervin alábbi versét nem olyan régen olvastam, és napok óta ez jár a fejemben: Szebb jövőt mutass!
„Ne tanítsd rosszra gyermeked, ne készítsd szörnyű harcra!
Legyen világunk kedvesebb, gyermekünk tegye azzá! Hiszek abban, hogy szavaink, melyek valamilyen szépségből fakadnak, különböző folyamatokat indítanak el nemcsak bennünk, hanem azokban is, akikhez intézzük őket. Szavaink hatására az övéik is a felszínre törnek és összekapcsolódnak a miénkkel, lágyan ringatóznak tovább, és egyre több és több embert érintenek meg. Az évtizedek keserű barázdái nevetőráncokká szelídülnek az arcunkon, szemünkbe visszatér az örök fény, karjaink ölelésre tárulnak és – észre sem vesszük – a szeretet ismét ott zubog az ereinkben! A szívünk dübörög, pulzusunk észvesztően kalapálni kezd. Ez az érzés szinte már az elviselhetetlenségig fokozódik, de mi nem bánjuk: mit nekünk a hétköznapok szürkesége, ha hasíthatjuk a kék eget? Inkább legyünk naptól perzselt pillangók, mint a föld porában megbúvó férgek! Igen, lángoljunk, mert csak ez viszi előbbre az életet! Legyünk bátrak és ne féljünk kiállni a nyelv tisztasága mellett! Ezt elsősorban az otthonunk falain belül kell elkezdeni: ahhoz, hogy a szavainknak súlya legyen, meg kell válogatni őket, mert a szavak, melyek közönyből, dühből és gyűlöletből fakadnak olyanok, mint a kés: felhasítják az érzékeny emberi lelket, mindig heget hagyva maguk után. A tiszta szavak tiszta gondolatokat eredményeznek, de ehhez az kell, hogy értékeket olvassunk, hallgassunk és nézzünk, ne pedig szennyet. Meg kell tanulnunk nyilvánosan is kiállni nyelvünk tisztasága mellett! Nyugodtan álljunk fel egy trágár színdarab- vagy mozielőadás alatt, és hagyjuk el a nézőteret! Ezzel nemcsak saját és nemzetünk önbecsülését őrizzük meg, hanem segítünk a felnövekvő nemzedéknek abban, hogy valóban „egy szebb jövőbe lásson”. |
||
„Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: »Vak vagyok. Kérem, segítsenek!«Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, hogy a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt: »Semmi olyat, ami ne lenne igaz. Csak a soraidnak kicsit más formát adtam.«Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt: »Tavasz van, és én nem láthatom.«Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!” (Popper Péter)
Több mint egy éves hallgatás után végre kezdtem megnyílni. Előbb kicsit félszegen, később egyre bátrabban beszéltem arról, hogy az utóbbi időben az a szó, hogy „munkanélküli”, egyáltalán nem állja meg a helyét az életemben, mivel ebben a több mint egy évben lehet, hogy egypár dolgot valóban nélkülöznöm kellett, de a munkát, azt biztosan nem. Ekkor jöttek az első konkrét kérdések: „Tulajdonképpen mit csinálsz? Mivel foglalkozol?” Mielőtt a választ kimondanám, mélyen a szemébe nézek a kérdezőnek, és várom a döbbenetet a tekintetében. Nem sértődök meg, hiszen saját magamnak is nehéz elfogadni, hogy a nyomdai munkálatok befejezése után nyíltan fel kell vállalnom, hogy valóban írtam egy könyvet. A közvetlen barátok, ismerősök előtti színvallás után jön a következő megmérettetés: Mivel a könyvem magánkiadásban jelenik meg, így kiadó sem bábáskodik felette, s ebből kifolyólag a kiadókkal szorosan összekapcsolódó terjesztői hátteret is nélkülöznöm kell. De milyen is az ember? Ha a szükség úgy hozza, vág az agya, mint a borotva. Tervez és mérlegel, majd a megvalósítás útjára lép. Ahhoz, hogy a könyvem kiadását és forgalmazását magam tudjam intézni, akár tetszik, akár nem, vállalkozóvá kell lennem, ami ebben az ingatag gazdasági helyzetben bizony nem kis feladat. Elindulok hát a hivatalok, a nyomtatványok és a számok útvesztőjében. A nehézségek ellenére jól boldogulok, a konkrét kérdéseket azonban most sem kerülhetem el:
– Milyen tevékenység végzéséhez kell az engedély? Bár most bátrabb vagyok és sok tapasztalatot is szereztem az elmúlt években, egy dolog azonban nem változott. Mégpedig az, hogy minden egyes könyv megjelenését ugyanazok az érzések előzik meg, mint egy gyermek születését. A várakozás boldog izgalma ugyanúgy végigkíséri, mint a kétségé és a szorongásé: Vajon milyen lesz a fogadtatás? Szeretni fogják, megértik az üzenetét majd az emberek? Két nappal a Vattacukros süket csend című novelláskötetem megjelenése előtt éppen úgy izgulok, mint egy kisiskolás, amikor átadja a dolgozatát a tanárának. Kérlek benneteket, szorítsatok nekem! |
||
Hurrá, itt a vakáció! – gyerek, szülő és nagyszülő megkönnyebbülten sóhajt fel. Vagy mégsem? Bárcsak az a fránya kötelező olvasmány ne lenne! Kislány unokám elkeseredése határtalan, hiába az anyai biztatás, a mamás közös felolvasás, ő egy dologból nem enged: „Hogy bírt valaki ilyen hosszú könyvet írni?” – lökdösi félre Gárdonyi Géza: Egri csillagok című könyvét egy-egy fejezet elmorzsolása után. – Mama, ötszáz oldal, ez hihetetlen! – Mit nem adnék azért, ha valaha egy ötszáz oldalas regényt tudnék írni, és főleg ilyen értékes művet! Tudod milyen nagy tehetség ez? – Persze unokám mit sem törődik az én lelkesedésemmel. – Ha jól emlékszem, tavaly a Pál utcai fiúk című könyvért sem rajongtál, pedig az sokkal rövidebb volt ennél – próbálom enyhíteni az ellenállását, nem túl sok sikerrel. – Azt is utáltam – válaszolja röviden és tömören. Ekkor egy középiskolai magyar irodalom szakos tanárnő levele villan fel egy pillanatra az emlékezetemben, melyet a családregényem megjelenése után írt nekem: „Ahogy már írtam Neked, ezt tanítani kellene, és »kötelező olvasmányként« olvastatni a gyerekekkel, fiatal párokkal, kisgyermekes szülőkkel és a sérült gyermekeket nevelő szülőkkel is. Fiatalnak, idősnek, hitet, reményt, biztatást és nem utolsó sorban példaképet jelent a Te életről alkotott felfogásod és az egész családod élete. Arról szól a könyved, amiről szólnia kellene az egész életünknek, és amit a mai erkölcsileg elszegényedett világunk meg sem próbál közvetíteni!” Akkor jólesett és fellelkesített ez a lehetőség. De most feltettem magamnak a kérdést: „Valóban örülnék neki, hogy ennyire utáljanak?” Ha őszinte szeretnék lenni magammal szemben, akkor csak egy jó válasz létezik számomra: Igen! |
||