Az 5-ös Kórterem Ideiglenes Köztársasága - Első rész

Ebben az országban nincs összetartás. Kihalt a segítőkészség és a kedvesség; az emberek ridegek, borúlátóak. Nem vesszük észre a változásokat. Az optimizmus kis hazánkban már nyomokban is alig fellelhető. A magyaros virtus, a véd- vagy más néven vérszövetség, az egészséges magyar humorérzék a múlt homályába veszett. Van helyette szorongás, irigység, rossz hírbe hozás, az állandó acsarkodásról nem is beszélve.

Hát, kérem, én ezt a vádat határozottan visszautasítom! A fent felsorolt tulajdonságok igenis léteznek – csak a megfelelő helyen, emberekkel és közös célból kell lennünk ahhoz, hogy mindezekről tapasztalatot szerezhessünk. Ha valakiben továbbra is kétségek merülnének fel, akkor vonuljon be velem három napra szeretett hazánk egyik közkórházába. Igen, jól hallották: csak semmi flanc, a magánklinikák, VIP szobák kiváltsága még csak eszébe se jusson a halandónak! Itt az ideje, hogy végre felnőjünk és bebizonyítsuk: pártállástól, társadalmi pozíciótól, anyagi helyzetünktől függetlenül képesek vagyunk összefogni, bizonyítva ezt azzal, hogy együtt élvezzük társadalmunk nagy vívmányát, amit úgy hívnak, hogy szociális ellátás. Semmi kihúzás, kedves régi és mai honatyák, mert csak ebben az esetben érvényesülhet az önök által oly szeretettel ismételgetett szlogen, miszerint: „egységben az erő!”

Első nap:

Reggel fél kilenc után felvételre váró betegtársaimmal és kísérőinkkel sorsunkba beletörődve és gondolatainkba elmerülve üldögélünk az adott osztály folyosóján. Mellékesen megjegyzem, a mi esetünkben a hosszas üldögélés a lehető legnagyobb kihívás. De nem akármilyen fából faragták a magyart! mit nekünk bú, ülünk tovább, fájdalmainkat hősiesen rejtegetve. Optimista ember lévén inkább áldom a jó sorsomat, hogy a korszerű technikának köszönhetően a betegfelvétel hosszadalmas tortúráján, sőt az előzetes vizsgálatok kellemetlenségein és várható eredményein sem kell aggodalmaskodnom, mivel a járóbeteg-szakrendelésen már mindezeken sikeresen átestem. A műtét iránti szorongásomat is hősiesen félreteszem, mégpedig három okból. Először is: nyolc hét iszonyatos kínlódása és fájdalma után már azt sem bánnám, ha a fejemet is levágnák ahhoz, hogy a kínoktól megszabaduljak. Másodszor: orvosom szakértelmében továbbra is megbízom, mivel nem ez lesz az első találkozásom vele a műtőben. Amikor az esélyeim mérlegelésének ehhez a szakaszához érek, nosztalgikus hangulatba esek, ami jólesően elringat, és ettől megnyugszom. Az osztály adottságai sem idegenek számomra; az egészségügy mai állapotát ismerve amúgy sem várok sokat, valamint rutinos betegként – jó néhány műtéttel a hátam mögött – van némi tapasztalatom abban, hogy lelkileg és fizikailag is hogyan készüljön fel az ember, hogy a kórházi tartózkodását elviselhetővé tegye. Harmadszor: felesleges a műtéten rágódni – ami másnap reggel kilenc órára van kiírva –, hol van az még! Előbb a sikeres ágyfoglaláson legyünk túl, mert bizony manapság igencsak sűrűn előfordul, hogy ágyhiány miatt hazaküldik az éppen felvételre váró beteget.

Az idő halad, már fél tíz is elmúlt, majd fél tizenegy, és még mindig nem történik semmi. Az otthonukba bocsátott betegeknek már rég hűlt helyük. A folyosó forgalmát tekintve a rossz hírekkel ellentétben szép számmal van nővér is az osztályon – valószínű, hogy leterhelve sincsenek nagyon, mivel az elcsípett beszédfoszlányokból arra a következtetésre jutok, hogy nem éppen szakmai dolgok foglalkoztatják őket –, tehát aggodalomra semmi ok. Nem nyugtalankodom, nem úgy egyes betegtársaim, főként a férfiak, akik ideges járkálás közben időről időre ki is fejtik véleményüket eme fejetlenséggel kapcsolatban. Feszültségük tovább növekszik, amikor egyikük közli, hogy ő már másodszor jött vissza, mert két nappal ezelőtt helyhiány miatt hazaküldték. Na, ettől aztán még azoknál is elszakad a cérna, akik velem együtt eddig nyugodtan várták, hogy végre elfoglalhassák a számukra kijelölt kórtermet! Többen is úgy gondolják, hogy jobb lesz utánajárni a dolgoknak. Először a nővérek közül próbálnak levadászni egyet-egyet, kevés sikerrel: van, aki magasabbrendűségét hirdetve felszegett fejjel elcsörtet mellettük (mint később megtudtuk, ő a főnővér), a többiek pedig továbbra is a saját dolgaikkal vannak elfoglalva.

Tizenegy óra után jómagam is kísértésbe esem. A műtőből visszaérkező orvosomat megpillantva azzal a kéréssel állok elő, hogy ha nincs elég kórterem, akkor mondja meg, mert akár egy VIP szobát is kiveszek, csak ennek a tortúrának legyen már vége.

– Miért, még nincs a kórtermében? – kérdezi döbbenten. – Amúgy meg a VIP szoba egy két emelettel feljebb levő másik osztályon van, ebből kifolyólag nem lennék nyugodt a műtét utáni megfelelő ellátását illetően – fűzi hozzá gondterhelten.

Ekkor még sem ő, sem én nem tudjuk, hogy a hosszas várakozás után – az ő hathatós intézkedésének köszönhetően – hamarosan elnyert ötös kórterem VIP szobaként fog üzemelni számunkra a teljes önellátás tekintetében, a létszámot nézve azonban nem, mivel négyen leszünk benne. A kórterembe elsőként belépve rögtön szembesülök azzal a kellemetlen ténnyel, hogy itt bizony kisebb változtatásokra lesz szükségem ahhoz, hogy a fájdalmaimat enyhítő oldalt fekvő pózomat felvegyem. „Na, de ezt a szigorú kórházi előírások mellett vajon hogyan fogom kivitelezni?” – tör fel belőlem az aggodalmas kérdés. Tanácstalanul álldogálok az egyik ágy előtt, amikor az ágyneműcserét épp befejező idősebb nővér odalép mellém, bemutatkozik, és kedvesen megkérdezi, hogy miben segíthetne. A meglepetéstől egy pillanatig szóhoz sem jutok: el sem hiszem, hogy még van ilyen! Miután elmondom aggodalmaimat, készségesen rátolja az ablak alatti falra az ágyamat, így aztán otthonosan berendezkedem a magammal hozott gerinctámasztóval, speciális nyakpárnával és minden olyan eszközzel, amely kényelmesebbé teszi majd az itt-tartózkodásomat. Miután semmi megütközést nem vélek felfedezni a tekintetében, rámosolygok és hálásan megköszönöm a segítőkészségét. Megkönnyebbülök, mert az első csatát megnyertem, de tudom, hogy az ütközetnek számomra még nincs vége. Még mielőtt újra hadba szállnék, marad időm az utánam érkező másik két szobatárs üdvözlésére. A negyedik ágy még üres. Kicsomagolás, átöltözés, gyors búcsúzás a lányomtól, de előtte még a főorvos úr közli velünk, hogy a műtétem egy órával előbb lesz, mert az éjszakai ügyelet után ő is szeretne mielőbb hazamenni. Ez aztán a jó hír, egy órával lerövidül a műtét előtti várakozás feszültsége! Szinte már madarat lehetne velem fogatni örömömben: még hogy rossz ma betegnek lenni Magyarországon!

Ahhoz, hogy élhetővé, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy túlélhetővé tegyük az ittlétünket, az egyik legfontosabb dolog, hogy jó stratégiát állítsunk fel. Ezen áll vagy bukik minden! Minden szerénység nélkül állíthatom, ebben azért van némi gyakorlatom. Így a pillanatok alatt kiosztott és ugyanilyen villámgyorsan visszaküldött könnyen felejthető ebéd után – mivel az esti vacsoraosztásig újfent megszakadt a kapcsolatunk az ápolószemélyzettel – nyugodtan nekiállhatunk a közösségépítésnek. Amihez most már minden adva van, hiszen a délután folyamán negyedik társunk is megérkezett. Azonnal belopta magát a szívembe, ki nem mondott aggodalmaim tovaszálltak, miután közölte velünk, hogy neki csak holnapután lesz a műtétje. „Egy gonddal kevesebb, megvan a műtéti napon a fregoli ember!” – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Értetlenül néző betegtársaimmal közlöm, hogy holnap bizony ő lesz a legfontosabb ember szobánk életében, mert igencsak jó szolgálatot fog nekünk tenni az ő jelenléte. Nagyon kedvesen el is vállalja, hogy amiben csak tud, a segítségünkre lesz, ha kell. Cserébe mi is felajánljuk, hogy ő is számíthat ránk a műtéti napján. A közösségépítésünk első sikereit látva elérkezik az idő, hogy stratégiánk következő részeként az alapok lefektetésébe kezdjünk.

Bár korban nem én vagyok a rangidős, de az egyik végzettségemnek (ami egészségügyi képzettséghez volt kötött), a többszöri kórházi tartózkodásaim alatt szerzett tapasztalataimnak és pozitív hozzáállásomnak köszönhetően úgy tűnik, én leszek az, aki négyünk alapvető lelki és fizikai szükségleteinek kielégítéséhez a megfelelő navigálást biztosítani fogja. Ezt egy feltétellel tudom vállalni: ha mindenki felkészül az összefogásra, mert nagy valószínűséggel a rövidre tervezett itt-tartózkodásunk ideje alatt önálló államként fogunk működni. Mivel a politikát már az elején csírájában elfojtottuk, így parlament létrehozásában nem gondolkodunk – helyette megalakítjuk az ötös szoba ideiglenes köztársaságát. Majd a működtetéséhez szükséges Alkotmányt is rögzítjük, bár nem írásban, de erre a mi teljes bizalmon alapuló kis közösségünknek nem is volt szüksége. Ebben rögzítjük a kölcsönös segítségnyújtás és a váratlan eseményekre való felkészülés szempontjait, figyelembe véve az életkort, a műtét jellegét, a környezet által kiváltott pszichés terhelés fokának nagyságát és egyéb tényezőket.

A délután gyorsan eltelik, a tálalókocsi kerekeinek zörgése és a kicsapódó szobaajtó, majd a némán, ám annál sebesebben kiosztott két szelet kenyér és egy szelet bágyadt parizer tudatja velünk: itt van a vacsoraidő. Bámulok az éjjeliszekrények között cikázó ápoló hátába, majd halkan megjegyzem:

– Elnézést kérek, de én glutén- és tejérzékeny vagyok!

S mutatok a tányéromon fekvő két szelet fehérlisztből készült kenyérre és a tejporral feltuningolt parizerre. Közönyös arccal rám pillant, majd összenéznek a kocsinál várakozó kolléganőjével, aki tessék-lássék végigpásztázza szemét a tálalókocsin, majd tárgyilagosan közli velem: Nincs más! Az elutasítás különösebben nem ráz meg, mivel a fájdalomtól amúgy sem voltam éhes. De azért átvillan az agyamon: Mi ez, egy teszt? Aki óvatlan, vagy korlátozott képességeinél fogva kiszolgáltatott, vessen magára – holnap egy műtéttel kevesebb. Ennek ellenére nem méltatlankodom, mert sem vizittel, sem lázmérőzéssel, sem egyéb tevékenységekkel nem zavarja senki sem a köreinket, sőt, a reggeli felvételt is két rövid kérdéssel megúsztam. Az első: Mennyi szokott lenni a vérnyomása? „Mi van, már vérnyomásmérőre sem telik?”– futott át a gondolat az agyamon. A második: Hány kiló? Mikor megmondom a több hónapja mért súlyomat, a nővér rám néz. „Nincs maga annyi!” – állapítja meg, majd ráfirkál valamit a lapomra, és már el is rohan. Más esetben örültem volna ennek a megállapításnak, de bevallom, ott a kórházi ágyon eljátszadoztam azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha úgy félidőben holnap reggel felülnék a műtőasztalon, mert a súlyomhoz adagolt altatószer csak addig hatna. A tréfát félretéve újfent megállapítom, hogy a honfoglalás óta semmit sem veszítettünk alaptermészetünkből, mert az is biztos, hogy ma nagy kaland kis hazánkban betegnek lenni. Ennek tudatában begyógyszerelem magam az otthonról hozott gyógyszereimmel és nyugovóra térek.

Tudtátok, hogy az ENSZ március 20-át határozta meg a Boldogság Világnapjaként, ezzel megerősítve a jólét és a boldogság fontosságát?
 „Egyáltalán, mi az a boldogság? Létezik ilyen? Ha igen, akkor miből tevődik össze? Ezen igazából még maga sem gondolkodott el komolyabban. Mikor is lett volna rá ideje? Mióta az eszét tudja, csak a hivatásának élt. Nagyon szerette, főleg azokat a pillanatokat, amikor a tűzcsiholó első kipattanó szikrája izzásba hozta a boldogságszórókon keresztül az emberi szíveket.”
Ha többet szeretnétek megtudni arról, hogy az én öreg Tűzmesteremnek hogyan sikerült a kérdéseire a választ meglelnie olvassátok el a Csillagszóró pillanatok című novellámat. Jó szívvel ajánlom mindenkinek!

Csillagszóró pillanatok

Az öreg Tűzmester már nagyon belefáradt a mesterségébe, s újabban egy nyugodt pillanata sem volt. Pedig hajlott korára, hosszú, vég nélküli fáradozására igazán tekintettel lehettek volna, de nem! Még álmából is felébresztették! Ilyenkor vállára tette apró kis fadobozát, amelyben a 

boldogságszóróit és tűzcsiholó szerszámát tartotta, és már ki is suhant az erdő legmagasabb fájának lombjai között megbújó aprócska házának ablakán. Volt, hogy napokon, éjszakákon át repkedett, mert mindig voltak a földteke két oldalán olyanok, akik a boldogság felszikrázó pillanatait akarták újra és újra átélni. Az emberek telhetetlensége néha dühbe hozta: azt elfogadta, hogy a boldogság utáni vágyakozás vele születik az emberekkel, szerinte nem is ezzel volt a baj, inkább azzal, hogy a saját bizonytalanságuktól, az élet váratlan kihívásaitól való félelmeiktől úgy akartak megszabadulni, hogy a felszikrázó pillanatokban keresték a tartós boldogságot. Balgaságukat ennyi idő alatt sem volt képes megérteni. „Miért vágyakoznak folyamatosan egy olyan dolog után, amit lehetetlenség egyfolytában birtokolni?” – dohogott magában nemegyszer. A másik, ami miatt örökösen méltatlankodott, hogy úgy teltek el évezredek, hogy az emberek mind a mai napig nem jöttek rá arra, hogy habár a csillagszóró pillanatok hamar kihunynak az életükben, az érzést jobban meg kellene becsülniük. Őrizgetni, dédelgetni kellene továbbra is a szívükben, aztán ha ínségesebb napok köszöntenek be, ezekből az emlékekből újra feléleszthetnék a bennük hamvadó tüzet. Az is jó lenne, ha tudnák, hogy nem ez az egyetlen megoldás a boldogság megélésére.

Egyáltalán, mi az a boldogság? Létezik ilyen? Ha igen, akkor miből tevődik össze? Ezen igazából még maga sem gondolkodott el komolyabban. Mikor is lett volna rá ideje? Mióta az eszét tudja, csak a hivatásának élt. Nagyon szerette, főleg azokat a pillanatokat, amikor a tűzcsiholó első kipattanó szikrája izzásba hozta a boldogságszórókon keresztül az emberi szíveket. Ilyenkor hatalmas büszkeség töltötte el, akaratlanul is felmérte munkája fontosságát, és az a biztos tudat járta át, hogy nélkülözhetetlen. Egy idő után azonban kezdett elege lenni a gyors sikerekből: többre vágyott. Bölcsességénél fogva hamar rájött, hogy egyedül az elégedettség képes tartós örömöt hozni az emberek életébe.

„Elégedettség, igen, ez a varázsszó!” De hogyan tanítsa meg ezt az embereknek, amikor ő csak egy egyszerű Tűzmester? Gyomra összeszorul, amint arra gondol, hogy az ő felvillanó boldogságszikrái a legtöbb esetben ugyanolyan hamar kihunynak az emberek életében, mint a karácsonyfa ágain égő csillagszórók fényei, nem hagyva maguk után mást, csak az elégett magnéziumpor fojtogató füstjének illatát. „Vajon az én munkám is füstté válik? Vagy mégis van értelme?” – tanácstalankodik magában. Gyorsan elhessegeti magától a rossz érzéseket. „Talán azért látom ilyen szomorúnak a dolgokat, mert elfáradtam és megöregedtem. De ha kaphatnék magam mellé egy ifjú segédet, annak bizony nagyon örülnék! Hamarosan utána is járok a hivatalban!” Bár az ötlet felvillanyozza, nem sokáig foglalkozik vele – valami fontosabb dolgon töpreng napok óta. Segéd ide vagy oda, tudja, hogy nem ez a legfőbb gondja. Szeretne utánajárni valaminek. Az ötlet lassan körvonalazódik benne, majd miután mindent megfontolt, mérlegelt, a végső döntést is meghozza. Faládikáját visszahelyezi a polcra, ablakán a függönyt behúzza, kulcsra zárt ajtajára pedig kiakaszt egy táblát: Világkörüli útra mentem!

Vesz egy mély lélegzetet, majd boldog mosollyal az arcán elsuhan a légben. Átrepül csodás tájakon, hatalmas vizek, napszínű sivatagi dűnék, datolyapálmákkal körülölelt oázisok, égig érő hegyek, mély lombú esőerdők, csodálatos hó- és jégmezők felett. Időnként megpihen, benéz kunyhókba, vessző- és téglaházakba, felhőkarcolókba, palotákba, meglátogat óvodákat, iskolákat, kórházakat, számtalan munkahelyet és sok más olyan épületet, parkot, kiránduló- és üdülőhelyet, ahol az emberek megfordulnak. Mindent alaposan megfigyel, gondosan ügyelve arra, hogy a lehető legpontosabb kép alakuljon ki benne a látottakról, mert tudja, hogy az emberek viselkedésének helyes megítéléséhez ez elengedhetetlen. 

Már az indulása előtt elhatározta, hogy utazása egészen addig fog tartani, amíg arra a kérdésére, hogy „Mit jelent elégedettnek lenni és mit kell tenni ezért?” a választ meg nem kapja. Szerencsére nem hiába élt meg ilyen szép hosszú kort a mi Tűzmesterünk: hatalmas élettapasztalattal rendelkezik, ebből adódóan rövid idő alatt átlátja a helyzetet, és ha a teljes válaszra rálelnie nem is sikerül, érzi, hogy a benyomások és élmények, melyeket világkörüli utazása során szerez, hatékonyabbá és egyszerűbbé teszik majd a munkáját a jövőben. 

Hazatérése épp oly észrevétlenül történik, mint távozása: lehuppan a háza előtt levő kispadra, fáradt végtagjait jólesően kinyújtóztatja, karjait a feje mögött összekulcsolja és boldogan tekint szét az ismerős tájon. Örül, hogy újra itthon lehet. Régen volt ilyen békés, ilyen elégedett, s most azért érez így, mert rájött, hogy a legtöbbet ő tanulta ez alatt az út alatt.

Megtanulta, hogy a boldogság nagyon összetett dolog. Lehetnek benne csillagszóró pillanatok, mert az ember életéhez ugyanúgy hozzátartoznak ezek az önkívületi állapotok, mint ahogy a visszafogott, szelíd örömök. Az adok-kapok szeretet megélése; az emberi méltóság tisztelete; a tisztesség, mely belső erőnk lényege; a türelem, mely megtanítja tisztelni az időt és elfogadni a sors akaratát mind-mind elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember a tartós boldogságra – melyet 

elégedettségnek neveznek – ráleljen. Azt is megtanulta, hogy a családhoz való tartozás, a hit, a jó célok mellett való kiállás olyan belső biztonságot és erőt ad az embernek, amely segít megküzdeni az élet váratlan eseményeivel. Útja során arra is felfigyelt, hogy ahhoz, hogy valaki elégedett, vagyis boldog életet éljen, saját magának is tennie kell. Az emberek életébe betekintve látta, hogy azok voltak a legboldogabbak, akik nem rohanták végig az életüket, hanem időt adtak maguknak, hogy az apró, jelentéktelennek tűnő pillanatokat ugyanúgy kiélvezzék, mint a csillagszóró pillanatokat, függetlenül attól, hogy szegénységben vagy gazdagságban éltek-e.

Tűnődését befejezve feláll a padról, bemegy a házba, vállára veszi apró kis fadobozát, majd régi jó szokását megőrizve kisuhan az ablakon. De most nem zúgolódik, mint régen: megértette, hogy ha hívják, neki mennie kell, elvégre ez a mestersége. „Aki csillagszóró pillanatra vágyik és meg kell kapnia, az kapja meg, rajtam ne múljon!” – nyugtázza magában derűsen. Világkörüli útja során azonban azt is megértette, hogy aki igazán tartós boldogságra vágyik és tesz is érte, előbb vagy utóbb rátalál a hozzávezető útra. 

Mielőtt ebben az évben végleg elbúcsúznánk a nap hevétől, a vizek felüdülést adó kényeztetésétől, és átadnánk magunkat az ősz visszafogott, csendes nyugalmának, jólesik eljátszani azzal a gondolattal,hogy hafelidézünk pár kedves emléket, a csalfa nyár – mely oly könnyen tovaillan – egy darabig még velünk marad. Nosza, jöjjenek hát azok a kis nyári szösszenetek, amelyek velem és két fiúunokámmal (akik egyben unokatestvérek is) estek meg! A két imádnivaló kisfickó között alig több mint egy év a korkülönbség. Áron három és fél, Mózes négy és fél éves múlt a nyáron.

Az első kis történetnek ezt a címet adnám: A vidéki nagymama meglátogatja a Budapesten élő unokáját.

Egyik este, amíg a szülők túlóráznak, üldögélünk a vacsoraasztalnál, és kisebbik unokámmal beszélgetünk a napunkról, amely elég eseménydúsra sikeredett, és megvallom őszintén, kicsit el is fáradtam, ezért szeretnék minél előbb túllenni az esti teendőkön. A vacsora befejeztével diplomatikusan felvázolom a lefekvés előtti lehetőségeket:

– Ha fürödni szeretnél, akkor kevesebb idő marad a mesélésre, de ha a tusolást választod, akkor sokkal több mesét tudok neked felolvasni.

Áron eltöpreng a lehetőségeken, kicsit hezitál, majd így szól:

- Hát…, szerintem inkább fürödni szeretnék, és sok mesét kérek.

Mélyet sóhajtok, és sorsomba beletörődve elkezdem leszedni az asztalt. Mielőtt kivinném a terítéket a konyhába, ő egy jelentőségteljes pillantással még végigmér és nyomatékosan közli velem:

– Kati mama, itt nem úgy mondják, hogy tusolni, hanem úgy, hogy zuhanyozni!

A második kis sztorihoz a jól ismert közmondást, miszerint „néma gyereknek az anyja sem érti a szavát”, a következőképpen módosítanám: A gyereknek nem biztos, hogy a nagyanyja megérti a szavát.

A nyári szünetben a nálam eltöltött idő alatt különös félreértésbe keveredtünk Áronnal. Azon a héten kétszer is kért rántottát, majd mindkét alkalommal pár falat után eltolta a tányért, és közölte velem, hogy ezt ő nem szereti. Kezét tehetetlenül széttárva bizonygatta, hogy „ez nem rántotta”. Egy pillanatra megingott a hitem a főzési tudományomban. „Ejha, már a rántotta sem a régi!” – futott át az agyamon, de aztán elővettem a meggyőzőképességemet,sajnos kevés sikerrel, mert ő továbbra is kitartott álláspontja mellett.

Harmadik nap ebédre paradicsomszószt és krumplit rendelt, újfent rántottával. Na, akkor már kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás. Tekintélyemet megőrzendő, tényként közöltem vele, hogy rendben, de rántott hússal lesz! Láttam a csalódottságot az arcán, valamit még motyogott is játék közben, én pedig eközben rendíthetetlenül paníroztam a húst. Az ismerős zajokat meghallva otthagyta a játékait, és a konyhapulthoz szaladt. Fülig ért a szája és szinte ugrált örömében: „Na látod, Kati mama, ez a rántotta!” Azóta azt is megtanultam, hogy a „Kati mama, süssél csontot!” felszólítást sem szabad szó szerint értenem, mert ez az ő nyelvezetében ropogósra sütött csirkecombot jelent.

Mindkét unokám ahhoz, hogy kiapadhatatlan tudásszomját csillapítsa, kérdések végeláthatatlan sorával és a következtetések feltétlen levonásával ostromolja a környezetét, többek között engem is. Ember legyen a talpán, aki mindig minden pillanatban helyt tud állni. Mivel Mózes a rangidős a két unokatestvér közül, ezért a vele megélt dolgok kicsit jobban megizzasztanak.

Közös történetünk tavasszal kezdődött, amikor egy vírusos megbetegedés után még pár napig nem ment óvodába, hogy jobban megerősödjön. A nálam alvós „mama-nap” után még egy napot együtt töltöttünk, hogy anya tudjon dolgozni. Gyönyörűen sütött a nap, így délelőtt kibuszoztunk a Csónakázótóhoz hattyúkat, kacsákat etetni. Akár haza is sétálhattunk volna, de unokám imád buszozni, így a hazafelé utat is azzal terveztük. Igen ám, de elfogyott a buszjegyem! Egy útba eső zöldség- gyümölcsösnél elvásároltuk majdnem az összes készpénzemet, épp csak annyi apró maradt a pénztárcámban, hogy a visszaútra egy jegyet vegyek. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha az újságos pavilonból kilépve unokámnak meg nem akad a tekintete egy nem éppen minőségi kisautón. Hiába volt minden észérv – hogy otthon ennél sokkal szebbek és jobbak vannak neki –, ő kitartóan könyörgött. Pár perc után megelégeltem a dolgot, és egy hirtelen ötlettől vezérelve kitártam pénztárcám rekeszeit, mintegy bizonyítva, hogy valóban üres, majd az alábbi kommentet fűztem hozzá:

– Látod? Nincs egy fillérem sem. Olyan szegény vagyok, mint a templom egere! Mózes szeme kikerekedett, a hang a torkán akadt, s ismervén őt, ez bizony nem sűrűn fordul elő vele. Majd egy szó nélkül megfogta a kezemet, és elgondolkozva baktatott mellettem a buszmegálló felé. Ahogy odaértünk, mély levegőt vett és megkérdezte:

– Mama, mi az, hogy templom egere?

Hirtelen beugrott lányunokám régi kedvenc meséje, „A városi és a falusi egér” története. A két egér megélhetési lehetőségei közötti különbségen keresztül próbáltam eljutni a templom egerének szegénységéhez. Mózes hitetlenkedve fogadta az új információt, miszerint a templom egerének bizony nincs mit ennie. Otthon elővettem a régi mesekönyvet, és elolvastam neki a történetet, gondolván, hogy ez majd eltereli a problémáról a figyelmét, de tévedtem. Őt továbbra is aggasztotta a templom egerének súlyos anyagi helyzete. A jobb meggyőzés érdekében latba vetettem minden képességemet, majd hirtelen kigyúlt a fény az agyamban, felvillanyozódva közöltem vele, hogy az Úr házában nem esznek, és nem tartanak semmilyen ennivalót az emberek, és mivel az egér soha nem talál ott semmi maradékot, előbb-utóbb továbbáll.

Szerencsére elérkezett a délutáni alvás ideje, és ébredés után úgy tűnt, az egész feledésbe ment. Mózest azonban továbbra is foglalkoztathatta a dolog, mert a heti aktuális „mama-napokon” így vagy úgy, de ez a kérdés időről időre napirendre került. Mígnem, úgy két hónap múlva, unokám az esti beszélgetésünk zárásaként közölte velem:

– Mama! Egyáltalán nem olyan szegény a templom egere, mert… – itt izgatottan nyelt egyet és egy szuszra kimondta – ott, ahova az apával járunk misére, mindig van ostya és a gyerekeknek pufi!

Annak ellenére, hogy hatalmas erőfeszítésembe került, hogy a kitörni készülő nevetésemet elrejtsem, mégis megkönnyebbültem, mert úgy éreztem, unokámnak sikerült a végső következtetést levonnia, és a templom egerével kapcsolatos mélységes együttérzése tovább már nem nyomasztja. Azonban ami ezután következett, arra még én sem számítottam.

A nyári szünet elteltével – az első óvodai napon – hazafelé jövet bementünk egy élelmiszerboltba pár dolgot venni a vacsorához. Otthon elkezdem kipakolni a pultra a megvásárolt termékeket, unokám pedig áll mellettem és részvéttel a hangjában megszólal:

– Tudod, Mama, te nem vagy olyan, mint anya és apa…

– Miért, ők milyenek?

– Hát, tudod, mire gondolok…

– Nem, nem tudom, Mózika!

–Hát…– kezeivel erősen gesztikulálva, mély sóhajok közepette, szemét a hűtőn tartva, mint aki legszívesebben oda is benézne, végre kinyögi – ők mindig sokat vásárolnak.

– Aha! – esik le a tantusz végre. – Te most arra gondolsz, hogy én olyan szegény vagyok, mint a templom egere?

– Igen, Mama, arra! – néz rám továbbra is együtt érzően.

Mielőtt unokám eme aggodalmának mások előtt is is hangot adna, előrebocsátanám, ismerem a mondást, miszerint: „az írók szegénynek születnek és szegényen is halnak meg”, de azért nem olyan rossz a helyzet!

Ki gondolta volna, hogy olyan, mint érzelemmentes, vagyis tisztán logikus gondolkodás, egyszerűen nem létezik? Az 1980-as években végzett kutatások alátámasztják, hogy az érzelmek nemhogy nem akadályozzák a logikus gondolkodást, hanem annak fontos részét képezik.
De nézzük, hogyan vélekedett erről a közelmúltban a Cason Akadémián tartott előadásában Mérő László, az ELTE gazdaságpszichológiai tanszékének kutatója. Előadása során elmondta, hogy az érzelmi állapot és a gondolkodás összefüggéseit elemezve számos tanulságra jutottak a pszichológusok. Így például jó stratégiai döntéseket nyugodt körülmények között, megfelelő érzelmi állapotban lehet hozni, erre szolgálhat egy puritán „meditációs szoba” egy vállalat központjában. Szintén bonyolult kísérletek eredményeként kiderült, hogy a pénz a kreatív gondolkodásra negatívan hat, a monoton feladatokat végző alkalmazottak tevékenységét ugyanakkor kissé ösztönzi.
Negatív hangulatban az észlelés, a részletek megfigyelése jobb, pontosabb, mint örömteli állapotban. Ugyanakkor – nem meglepő módon – negatív hangulatban szkeptikusabbak vagyunk, ám – és ez már nem teljesen magától értetődő: realistábbak is. Tehát stratégiai döntéseink viszonylag rossz hangulatban megalapozottabbak és helyesebbek lehetnek, ezért érdemes ilyenkor nyugodt, kicsit puritán körülmények között gondolkodni a nagyobb problémákon. Ugyanakkor Mérő szerint a jó hangulatnak is megvan az előnye: kreatív feladatokat vidám környezetben könnyebb megoldani.¹
Megvallom őszintén, először meglepődtem azon a kutatási eredményen, hogy a negatív érzelem – melytől, úgy gondolom, mindnyájan szeretnénk elhatárolódni – akár pozitívan is hathat a nagyobb problémáink megoldására. De azután jobban elgondolkodtam, és rá kellett jönnöm, hogy életem legidőtállóbb döntéseit soha nem egy euforikus, hanem egy olyan hangulatban hoztam meg, amikor a dolgokat úgy láttam, ahogy azok a valóságban voltak, és nem tápláltam azok kapcsán felesleges illúziókat. Bizony néha hosszú idő elteltével és sok gyötrődés árán születtek csak meg azok a gondolatok a fejemben, melyek a végleges megoldáshoz elvezettek. Az alábbi hétköznapi bölcselet igazságát számtalanszor megtapasztaltam: „Semmi nincs a gyakorlatban, ami nem volt előbb a fejekben.”
Életünk, kapcsolataink döntések sorozatából állnak, melyek kihatnak életünkre és kapcsolataink működésére. Ezért nagyon fontos, hogy amennyire csak lehet, legyünk megfontoltak és higgadtak döntéseink meghozatalakor. Ne féljünk gondolkodni, tervezni, majd türelmesen várni a megfelelő időre, és ha közben negatív érzelmeket is meg kell tapasztalnunk, akkor próbáljuk meg elfogadni és a legtöbbet kihozni belőlük!
Ellenben a jó hangulat előnyeiről se feledkezzünk meg!

[1] Lásd http://hvg.hu/tudomany/20110201_mero_laszlo_hat_alap_erzelem

Az egyre terjedő szleng és a trágár beszéd silánnyá teszi és bemocskolja mind az édesanya-nyelvet, melyet az édesanyjától tanul meg a gyermek, mind az édes anyanyelvet, melyet évszázadokon át ápoltak, őriztek a nemzet nagyságai: írók, költők, művészek és államférfiak.

Aranyosi Ervin alábbi versét nem olyan régen olvastam, és napok óta ez jár a fejemben:

Szebb jövőt mutass!

„Ne tanítsd rosszra gyermeked, ne készítsd szörnyű harcra!
A világunk még szebb lehet, van kedvesebbik arca!
Nem kegyetlen, s nem szívtelen, sosem szívná a véred!
Nem érdek hajtja szüntelen, s nem kínzó bal-ítélet.

Legyen világunk kedvesebb, gyermekünk tegye azzá!
Ébredj, s kérlek a hazugot, változtasd te igazzá!
Szolgád legyen a képzelet, hadd építsen, – s ne ártson!
Add ezt tovább, hogy gyermeked, egy szebb jövőbe lásson!”

Hiszek abban, hogy szavaink, melyek valamilyen szépségből fakadnak, különböző folyamatokat indítanak el nemcsak bennünk, hanem azokban is, akikhez intézzük őket. Szavaink hatására az övéik is a felszínre törnek és összekapcsolódnak a miénkkel, lágyan ringatóznak tovább, és egyre több és több embert érintenek meg. Az évtizedek keserű barázdái nevetőráncokká szelídülnek az arcunkon, szemünkbe visszatér az örök fény, karjaink ölelésre tárulnak és – észre sem vesszük – a szeretet ismét ott zubog az ereinkben! A szívünk dübörög, pulzusunk észvesztően kalapálni kezd. Ez az érzés szinte már az elviselhetetlenségig fokozódik, de mi nem bánjuk: mit nekünk a hétköznapok szürkesége, ha hasíthatjuk a kék eget? Inkább legyünk naptól perzselt pillangók, mint a föld porában megbúvó férgek! Igen, lángoljunk, mert csak ez viszi előbbre az életet! Legyünk bátrak és ne féljünk kiállni a nyelv tisztasága mellett!

Ezt elsősorban az otthonunk falain belül kell elkezdeni: ahhoz, hogy a szavainknak súlya legyen, meg kell válogatni őket, mert a szavak, melyek közönyből, dühből és gyűlöletből fakadnak olyanok, mint a kés: felhasítják az érzékeny emberi lelket, mindig heget hagyva maguk után. A tiszta szavak tiszta gondolatokat eredményeznek, de ehhez az kell, hogy értékeket olvassunk, hallgassunk és nézzünk, ne pedig szennyet. Meg kell tanulnunk nyilvánosan is kiállni nyelvünk tisztasága mellett! Nyugodtan álljunk fel egy trágár színdarab- vagy mozielőadás alatt, és hagyjuk el a nézőteret! Ezzel nemcsak saját és nemzetünk önbecsülését őrizzük meg, hanem segítünk a felnövekvő nemzedéknek abban, hogy valóban „egy szebb jövőbe lásson”.

„Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: »Vak vagyok. Kérem, segítsenek!«Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, hogy a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt: »Semmi olyat, ami ne lenne igaz. Csak a soraidnak kicsit más formát adtam.«Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt: »Tavasz van, és én nem láthatom.«Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!”

(Popper Péter)

Igen, vannak olyan helyzetek, amikor kicsit más formát kell adni, vagyis át kell alakítani az életünket ahhoz, hogy minden jobbra forduljon. Nekem is ezt kellett tennem. Hogy hogyan lesz egy több mint harminc éven át kisgyermekekkel foglalkozóból tollforgató? Ne kérdezzétek, mert erre a tökéletes választ nem ismerem – egyszerűen a sors akarta így. Az életemnek meg kellett változnia ahhoz, hogy az a valami, ami ki tudja mióta szunnyadt bennem, a felszínre törjön és önálló életre keljen. Néha még magam is megrettentem, és megkérdeztem magamtól: „Hol voltak eddig ezek a szavak?” De ha az alkotás elkapja az embert, nincs megállás, írni kell! A probléma nem is ez, hanem hogy fel kell tudni vállalni az írást, majd pedig útjára kell indítani az első könyvet. Hogy ez miképpen történt az én esetemben? Elmesélem nektek.

Több mint egy éves hallgatás után végre kezdtem megnyílni. Előbb kicsit félszegen, később egyre bátrabban beszéltem arról, hogy az utóbbi időben az a szó, hogy „munkanélküli”, egyáltalán nem állja meg a helyét az életemben, mivel ebben a több mint egy évben lehet, hogy egypár dolgot valóban nélkülöznöm kellett, de a munkát, azt biztosan nem. Ekkor jöttek az első konkrét kérdések: „Tulajdonképpen mit csinálsz? Mivel foglalkozol?” Mielőtt a választ kimondanám, mélyen a szemébe nézek a kérdezőnek, és várom a döbbenetet a tekintetében. Nem sértődök meg, hiszen saját magamnak is nehéz elfogadni, hogy a nyomdai munkálatok befejezése után nyíltan fel kell vállalnom, hogy valóban írtam egy könyvet.

A közvetlen barátok, ismerősök előtti színvallás után jön a következő megmérettetés: Mivel a könyvem magánkiadásban jelenik meg, így kiadó sem bábáskodik felette, s ebből kifolyólag a kiadókkal szorosan összekapcsolódó terjesztői hátteret is nélkülöznöm kell. De milyen is az ember? Ha a szükség úgy hozza, vág az agya, mint a borotva. Tervez és mérlegel, majd a megvalósítás útjára lép.

Ahhoz, hogy a könyvem kiadását és forgalmazását magam tudjam intézni, akár tetszik, akár nem, vállalkozóvá kell lennem, ami ebben az ingatag gazdasági helyzetben bizony nem kis feladat. Elindulok hát a hivatalok, a nyomtatványok és a számok útvesztőjében. A nehézségek ellenére jól boldogulok, a konkrét kérdéseket azonban most sem kerülhetem el:

– Milyen tevékenység végzéséhez kell az engedély?
– Írói, alkotói tevékenység.
Puff, hát kimondtam! Az adóhivatal ügyfélablakai mögött dolgozó hölgyek keze megáll, előbb egymásra néznek, majd óvatosan rám, de csak egy pillanatra, aztán már folytatják is a dolgukat. „Nem túl sokan járhatnak errefelé ilyen kéréssel” – gondolom magamban. – Na, nem baj; jobb, ha megszokom, a következő majd könnyebben megy!” – és szorgalmasan töltöm az elém tett nyomtatványokat. Valóban, a bankban már a szemem sem rebben, amikor az ügyintéző hölgy kedvesen érdeklődik könyvem témája felől.

Bár most bátrabb vagyok és sok tapasztalatot is szereztem az elmúlt években, egy dolog azonban nem változott. Mégpedig az, hogy minden egyes könyv megjelenését ugyanazok az érzések előzik meg, mint egy gyermek születését. A várakozás boldog izgalma ugyanúgy végigkíséri, mint a kétségé és a szorongásé: Vajon milyen lesz a fogadtatás? Szeretni fogják, megértik az üzenetét majd az emberek? Két nappal a Vattacukros süket csend című novelláskötetem megjelenése előtt éppen úgy izgulok, mint egy kisiskolás, amikor átadja a dolgozatát a tanárának. Kérlek benneteket, szorítsatok nekem!

Hurrá, itt a vakáció! – gyerek, szülő és nagyszülő megkönnyebbülten sóhajt fel. Vagy mégsem? Bárcsak az a fránya kötelező olvasmány ne lenne!

Kislány unokám elkeseredése határtalan, hiába az anyai biztatás, a mamás közös felolvasás, ő egy dologból nem enged: „Hogy bírt valaki ilyen hosszú könyvet írni?” – lökdösi félre Gárdonyi Géza: Egri csillagok című könyvét egy-egy fejezet elmorzsolása után.

– Mama, ötszáz oldal, ez hihetetlen!

– Mit nem adnék azért, ha valaha egy ötszáz oldalas regényt tudnék írni, és főleg ilyen értékes művet! Tudod milyen nagy tehetség ez? – Persze unokám mit sem törődik az én lelkesedésemmel.

– Ha jól emlékszem, tavaly a Pál utcai fiúk című könyvért sem rajongtál, pedig az sokkal rövidebb volt ennél – próbálom enyhíteni az ellenállását, nem túl sok sikerrel.

– Azt is utáltam – válaszolja röviden és tömören.

Ekkor egy középiskolai magyar irodalom szakos tanárnő levele villan fel egy pillanatra az emlékezetemben, melyet a családregényem megjelenése után írt nekem:

 „Ahogy már írtam Neked, ezt tanítani kellene, és »kötelező olvasmányként« olvastatni a gyerekekkel, fiatal párokkal, kisgyermekes szülőkkel és a sérült gyermekeket nevelő szülőkkel is. Fiatalnak, idősnek, hitet, reményt, biztatást és nem utolsó sorban példaképet jelent a Te életről alkotott felfogásod és az egész családod élete. Arról szól a könyved, amiről szólnia kellene az egész életünknek, és amit a mai erkölcsileg elszegényedett világunk meg sem próbál közvetíteni!”

Akkor jólesett és fellelkesített ez a lehetőség. De most feltettem magamnak a kérdést: „Valóban örülnék neki, hogy ennyire utáljanak?” Ha őszinte szeretnék lenni magammal szemben, akkor csak egy jó válasz létezik számomra: Igen!